A történet sablonosnak mondható, a megvalósítás viszont abszolút egyedi. Bella Baxtert egy elmebeteg tudós visszahozza az élők sorába, és gyakorlatilag kísérleti egérként, a külvilágtól elzárva tartja. Ugyanis a feltámasztás hagy némi kivetnivalót maga után: a kislány leginkább úgy viselkedik, mint Barbie, olyan csúnyácska mint Szörnyella (mondjuk Szörnyellát is Emma játszotta legutóbb, emlékezhetett rá) és ez a kettő kombináció, ad egy nagy csecsemőt aki antiszociális, gátlástalan és semmiféle érzéke nincs az élethez, se semmihez! Ennek egyetlen oka van: a zseniális tudós, aki csöppet istenkomplexussal bír. Már a neve is  beszédes: Dr. Godwin Baxter. God, mint Isten. A Willem Dafoe által megformált fura fazon, nem a kis kedvenc hóbortos Flubber féle szórakozott professzor, hanem egy pszichopata. aki attól sem riad vissza, hogy állatokat keresztezzen egymással. Teremtményét lányaként kezeli, és miközben folyamatos feljegyzéseket készít róla egy fiatal tudós (aki el akarja venni Bellát feleségül) a kis Betty a csúnya lány tudatára ébred és tádáámmmmm!!! Mint derült égből villámcsapás, ennek a Bellának érzelmei lesznek, kinyílik a kis csipája és fellázad fogva tartója ellen! Vagyis: a tudatossága kezd ébredezni! Pontosan olyan, mint amikor egy kisbaba rácsodálkozik az életre és begyűjti első tapasztalatait. Mondjuk a mi esetünkben itt az életet a hatalmas szexelések jelentik. Hiszen, miután Bella meglóg apjától és leendőbeli férjétől, elindul egy kvázi vadidegen pasival, hogy világot lásson vele, és hogy hát kiélje vágyait rajta, vele, benne, mindegy!
Mert a Szegény párák, tulajdonképpen az önmagunkra találásról szól. Hogyan tudunk beilleszkedni egy eltorzult, számunkra ismeretlen világba, ahol eddig bennünket néztek torznak, velünk bántak szörnyetegként? Hogyan érvényesüljünk, ha közben már meg is haltunk? Rengeteg morális és erkölcsi kérdést feszeget a történet, és teszi ezt néha arcpirítóan aranyos humorral, máskor kőkemény szürrealista ábrázolással. Stone kisasszony pedig olyan mozgáskoordinációt tol le végig, hogy Barbie is elbújhat mögötte! Pedig ciki vagy nem: imádtam azt a filmet!
Szegény Bellát kalandozásai során mindvégig kihasználják, kikacagják, és úgy tűnik nem tanul semmiből! Már-már azt hisszük, hogy nincs semmi mondanivalója a filmnek, és az egész egy öncélú perverzió, végül rájövünk, hogy tévedtünk. A filmbeli karakter egy szuper nő, akinek több érzelme van, aki becsületesebb, mint mi valaha leszünk, aki képes kötődni valakihez érdekek nélkül, aki valóban  önzetlenül ad a hajléktalanoknak pénzt. Ő hazatalál.
Mi pedig valójában egyvalamik vagyunk: Szegény párák! Garantáltan ez a film lett az idei év egyik legmegosztóbbja is, és bízzunk benne, hogy Oscar-díjat is kap! Megérdemelné.

Aki szereti az elvontabb filmeket nézze meg! Nagyon érdekes belezuhanni a film egyedi atmoszférájába, ami ugye fekete-fehérrel kezdődik, majd színes lesz. Színes. Vagyis: sötétből a fénybe halad, tudatlanságból a tudatosságig, még ha néha érhetetlen egy-egy momentum a filmben. Egy-egy...oké, több: néhány jelenet annyira abszurd, hogy néha kicsúszik belőlünk a baszdmeg...aztán belesüppedünk a moziszékbe és szembesülünk azzal, hogy szürke az életünk. Nem látjuk a valódi világot. Önmagunk félelmei szétfeszítenek. Megakarunk felelni egy társadalmi elvárásnak. Csak a társadalom beteg. És mi is.
Mi a szegény párák.

Kokas Bálint

Értékelésem pontszámokban: 10/8

(Kép forrása: Fox Searchlight Pictures)   

Ha tetszett a cikk, kövesse oldalunkat!